Ez a kérdés nem csak azokat foglalkoztatja, akik sosem jutottak tovább 1-2 cím elolvasásánál a témában, hanem bizony azokat is, akik évek óta szorosan követik a témát.
Mi értelme van ennek az egésznek?
Miért nem jó az a pénzügyi rendszer, ami hosszú évszázadok alatt, az egész társadalom (igaz, csak hallgatólagos) kollektív beleegyezésével kialakult?
Mi haszna van annak, hogy óriási környezetszennyezés mellett gazdaggá teszünk néhány korán eszmélő informatikust?
Ki fogja valaha is valós problémákra megoldásként alkalmazni a blokklánc technológiát?
Mi értelme van a decentralizációnak, ami ugyanúgy centralizációhoz vezet a végén?
Miért jobb az nekünk, ha egy magánkézben levő cég nyomtatja kénye kedve szerint a saját kripto dollárját (Tether), mintha egy központi, nagyon erősen szabályozott nemzeti bank tenné mindezt?
Ha egy mondatban kéne választ adni arra, hogy mégis mi értelme van ennek az egésznek, akkor az biztosan ez lenne:
A Bitcoin (és az utána következő kriptoforradalom) visszajuttatott egy keveset az emberekhez a szabadságukhoz és magánéletükhöz (privacy) való jogukból.
Hát miért nem jó az a pénzügyi rendszer, amit évszázadok alatt, fáradhatatlan munkával építettek szakemberek millió?
A pénzügyi rendszerről mindenkinek megvan a maga véleménye, de az biztos, hogy nem véletlenül vált olyanná, amilyennek most ismerjük. A semmiből pénz teremtésének kérdése ("How the FED creates money"), vagy a világ összadósságának mértéke (ami jelen állás szerint: $72 billiárd, azaz 18,7 trillió Ft) sokakban kelthet bizalmatlanságot a bankrendszerrel szemben. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy mégis kinek tartozunk 72.000.000.000.000 dollárral? De hát a fogyasztás mindenekfelett, amihez pedig hitel kell. Hitelt pedig a bankok biztosítják nekünk olyan pénzből, aminek ők csak az 1/10-ével rendelkeznek. És így lesz 1 Ft-ból 10 Ft adósság. De ez csak egy a rendkívül sokrétű visszásságok közül. A pénzügyi krízisek, a megtakarítások elpárolgása, a törlesztőrészletek elszállása hibák sorozatairól tanúskodik, de az utolsó csepp a pohárban egyértelműen a 2008-as összeomlás volt, ahol a pénzpiaci szereplők magukat és egymást túllicitálva hazugságokkal olyan pénzügyi katasztrófát idéztek elő, amit a mai napig emberek százezreinek kell viselnie. ("természetesen" a kapzsiságból jelesre vizsgázott kiváltói a krízisnek érintetlenül úszták meg a pénzügyi karambolt, amit okoztak. Összesen 1 esetben született börtönnel végződő ítélet. Mindösszesen 1 magas rangú vezetőt találtak bűnösnek ebben az egyéni és családi tragédiák tömegét eredményező ügyben)
2018-at írunk. 10 évvel járunk a csőd tetőzése után. Mégis az az érzésünk támadhat, mintha nem tanultunk volna semmit az egészből. A kereskedelmi bankok ugyanolyan agresszívan próbálják meg kitolni mind a vállalkozói, mind a személyi hiteleket. A pénzügyi oktatás és tájékoztatás néhány látszatintézkedésen kívül semmit nem változott. A régi trükkök helyére új trükkök kerültek. De hát a hitel a gazdaságunk motorja, nem igaz? A probléma csak az, hogy a bankoknak nem áll érdekükben alaposan megvizsgálni a hitelt kérvényezőt... Mármint természetesen érdekükben állna, de a hosszú távú érdekeknél mindig előrébb valóak a rövid távú érdekek. Tulajdonképpen ez volt az egyik fő kiváltó oka a gazdasági világválsának is: a bankok kapzsisága és az ügynökök jutalék-hajszolása teljesen elhomályosította a racionális ítélőképességet. Az utcáról betévedő, kéregető hajléktalannak is hajlandóak voltak hitelt folyósítani, anélkül, hogy a kockázatokat és a következményeket csak minimálisan is felmérték volna.
A rendszert sikerült minden eddiginél nagyobbra duzzasztani, magasabbra építeni, de ezt nem az alapok megerősítésével, hanem újabb és újabb réteg vakolattal és kilométernyi szigszalaggal.
Sokan állítják azt, hogy a 2008-as világválság még csak a kezdet volt, hiszen az alapokon semmit nem változtattak azóta sem. Bankmentő csomagokkal, újabb hitelekkel, átmeneti szigorítással ugyan sikerült ideig óráig stabilizálni a rendszert, de naivitás volna azt feltételezni, hogy a minden eddiginél jobban összefonódott pénzügyi rendszer nincs rendkívüli módon kiszolgáltatva a körülményeknek
Ben Bernake, a FED 2006-2014 között regnáló elnöke illette azzal a kritikával Bernie Sanderst, vermonti szenátort, hogy a világot a nagyvállalatok és a gazdagok egyetlen hatalmas összeesküvésének látja, miközben - állítása szerint -
"A nagyvállalatoknak és gazdagoknak valóban nagy a befolyásuk, de a valóságban a legtöbb dolog tudatlanság, hozzá nem értés, vagy egyszerűen balszerencse miatt történik meg, nem nagyszabású összeesküvések következtében" (394. oldal - Volt merszünk cselekedni - Napvilág Kiadó)
Ha ezt a kijelentést vesszük alapul, akkor azzal is számolhatunk, hogy bár rengeteg érdek fűződik a rendszer stabilitához, mindig lesznek ellentétes érdekek, amik bármikor elérhetnek egy olyan kritikus szintet, ami a rendszer egészének stabilitását sodorhatja veszélybe.
Az államok eladósodottsága évről évre növekszik, ami elsősorban azért kockázati tényező, mivel ezeket az adósságokat folyamatosan törleszteni kell. Gazdaságok, mint pl. Japán hihetetlen mértékben el van adósodva (adóssága 200%-a az éves bruttó hazai összterméknek), de "szerencséjükre" elsősorban a saját állampolgárai felé áll fenn az adósság, így kisebb a kockázata az államcsődnek - hisz az állam megteheti, hogy az adók növelésével csökkenti a kifizetendő hozamok által okozott államháztartási hiányt. Ugyanakkor általánosabb, amikor egy állam határokon túli hitelezők felé van eladósodva, így azon túl, hogy gazdaságilag is kiszolgáltatott egy exportra termelő ország az importáló országnak, egy másik síkon létezik egy pénzügyi függőségi viszony is:
A ország vállalkozásai rendelkeznek B ország államkötvényeivel, így A ország vállalkozásainak sikere részben B ország fizetőképességén múlik. Ha B ország valamilyen okból kifolyólag nem tudja teljesíteni a hozam kifizetéseket a kötvények után A ország vállalkozásai felé, úgy A ország vállalkozásai sem tudnak adót fizetni, munkásokat fizetni, a saját hitel-törlesztőrészleteit fizetni, így egy ország csődje dominóként döntheti be a többi országot.
A 2008-as válság egyik kulcskérdése volt, hogy Amerika engedje-e becsődölni az egyik legnagyobb biztosítótársaságot, az AIG-t, mely többek közt pont azokat a subprime jelzáloghiteleket biztosította, melyek az egész válság gócpontját képezték. Náluk merült fel egyértelműen a "Too big to fail" kifejezés használata, mivel egy esetleges becsődöltetés esetén az egész világ gazdasága összeomolhatott volna a fentebb kifejtett okok miatt.
Az, hogy eddig kibírta ez a rozoga lábakon álló gazdaság, az elsősorban a kommunikációnak köszönhető, mivel lépten nyomon azt halljuk, hogy minden rendben van. A bankok egészségesek és bármikor képesek fizetni. Mindig van pénz az ATM-ekben. Az infláció viszonylag alacsony mértéket mutat, így a pénzünk értéke is stabilnak mondható... de mi történik egy pánik esetén?
(Fotó: Tóth Tibor / Magyar Nemzet)
Még mindig élesen élhet sokunkban a Postabank esete, ahol emberek százai rohamozták meg a Postabank bankfiókjait, hogy hozzájussanak a pénzükhöz, ami már rég nem volt ott... Az emberek kárpótolva lettek, de az államnak így is sikerült egy 110 milliárd forintos államhiányt okozni egy ilyen hibával. Tegyük fel, hogy kapunk egy üzenetet egy ismerősünktől, hogy ki akart venni egy nagyobb összeget a bankból, de a bank valamilyen indokra hivatkozva az összegnek csak 80%-át tudta neki kifizetni. Felmegyünk a netre, látjuk, hogy valaki más is beszámol egy hasonló problémáról. Hirtelen elfog minket a pánik érzése, hogy mi van, ha a bank eljátszotta a pénzünket? Mi is gyorsan felmegyünk a netbankunkra és megpróbáljuk kiutalni egy másik számlánkra az összeget. Valami okból kifolyólag meghiúsul az utalás. A bank nem tudja teljesíteni. A világhálón terjedő információ sebességének köszönhetően a pánik végigsöpör az egész országon. Mindenki hozzá szeretne jutni a pénzéhez, hogy bedugja a párnája alá... az ország bankjai villámgyors koordináció és összehangolt kommunikáció hiányában akár a teljes csőd közelébe juthatnak néhány hibának (valós, vagy vélt aggodalomnak) köszönhetően.
Persze rengeteg védőháló és pufferzóna van kialakítva, hogy a pénzügyi stabilitást ne tudja kikezdeni semmi, de pont az összefonódottság és a dominóeffektus miatt, akárcsak egy világjárvány esetén kiszámíthatatlanok a következmények és az összhatás mértéke.
Ha az egyik legnagyobb bank igazgatója azt hozza fel érvként a központi bank fontossága mellett, hogy a bankárok nem bíznak egymásban, ezért van szükség egy központi elszámoló intézményre, akkor talán jogosan merül fel bennünk a kérdés: Ha a bankárok, akik ismerik egymást, nem bíznak egymásban, akkor mi, akik nem ismerjük őket mégis miért bíznánk bennük? Ha ennyire kényes kérdés a bizalom és annak hiánya, akkor miért nem támaszkodunk inkább egy olyan rendszerre, ahol minimális bizalomra van csak szükség? És ezzel el is érkeztünk a fő kérdésünkhöz, hogy miért is van létjogosultsága egy olyan pénznemnek, ami független országoktól, bankároktól, jegybankoktól, kereskedelmi bankoktól és ráadásul "hinni" sem kell benne.
Ha értjük a Bitcoin alapjául szolgáló blockchain technológiát, akkor kristálytisztán rajzolódik ki előttünk a kép, hogy miért számít sokkal inkább vallásnak a jelenlegi pénzügyi rendszerbe vetett feltétlen bizalom a Bitcoin blokklánc technológiájával szemben.
A banknak el kell hinnünk, hogy a nála elhelyezett pénzünk még évek múltán is ott lesz. A blokkláncnak nem kell elhinni ugyanezt. A blokklánc-os pénzünkhöz csak és kizárólag mi férhetünk hozzá. Csak és kizárólag mi tudunk tranzakciót indítani a privát kulcsunkkal. Természetesen ehhez be kell tartanunk néhány nagyon fontos szabályt, mint például azt, hogy soha nem adjuk ki semmilyen körülmények közt a privátkulcsunkat másnak. Továbbá, ha bármilyen harmadik fél által üzemeltetett tőzsdén, pénzügyi szolgáltatónál tároljuk a kriptopénzünket, akkor ugyanúgy kiengedtük a kezünkből az irányítást, mintha csak egy banknál helyeztük volna el ezt a pénzt. A különbség csak annyi, hogy ezekre a szolgáltatókra sokkal kevesebb szabály vonatkozik (egyelőre), mint a bankokra, és rajtuk behajtani bármit is szinte lehetetlen küldetés. (lásd Mt. Gox).
Mint ahogy annyi minden más területen, itt is meg kell találjuk a számunkra elfogadható optimum szintjét a kényelemnek és a biztonságnak. De legyünk tisztában azzal, hogy bármelyik irányba is mozdítjuk el a potmétert, az a másik kárára fog válni.
Folytatás következik...
